BETŰMÉRET

A XIX. század közepén Amroise Tardieu (1818-1874) francia pszichiáter kezdi meg az alkotásokat pszichiátriai szempontok szerint elemezni, mely segítséget nyújtott pácienseinél a pszichiátriai betegek diagnózisának bizonyítására. Párizsban a 1905-ben nyitják meg az „elmebetegek múzeumát”, mely elsősorban a betegek szórakoztatására készült, majd később kezdték el az anyagot tudományos - főleg diagnosztikus célú - szempontok alapján kutatni. Marcel Réja (Paul Gaston Meunier francia pszichiáter álneve) (1873-1957) volt az első kutató, akit elsősorban nem diagnosztikus szempontok vezettek. Betegeinek képeit három nagy csoportra osztotta:

  • művészi érték nélküli művek, főleg firkák, kivehetetlen ábrák
  • dekoratív jellegű alkotások, különböző ornamentikával rendelkező rajzok
  • valamilyen gondolatot, vagy érzelmet kifejező alkotások.

Walter Morgenthaler (1882-1965) „Egy elmebeteg mint művész” című munkájában A. Wölflit már mint művészt mutatja be és műveiről mint művészi teljesítményről ír.

Lesage alkotásaival, művészetével szintén kivívja a művészeti élet autentikus képviselőinek elismerését és betegsége mellett, művészként kezelik és befogadják a művész társadalomba. Azonban mindkét híres múlt századi esetben a művészet, az alkotói tevékenység nem gyógyította meg az alkotókat pszichiátriai betegségükből. Az alkotások spontán születtek, - Lesage-nál konkrétan hallucinációi hatására - de művészetterápiáról ezekben az esetekben és a korabeli időkben még nem beszélhetünk.

A művészet szerepe a pszichés betegségek gyógyításában a XX. század második felében vált egyre nyilvánvalóbbá és került be művészetterápia néven az orvostudomány gyógyító kelléktárába. A gyógyszeres kezelések hatására a betegekhez való hozzáférés (pl.: kommunikáció, együttműködésre való rábírás) jóval könnyebbé és sikeresebbé vált, mint korábban és a betegek alkotásainak a diagnosztikai értékén túl a terápiás jellege került előtérbe. Fontos volt megtudnunk, hogy a betegségek önállóan nem okoznak alkotói zsenialitást, sőt a kórképek aktív fázisai illetve a betegség hosszas fennállása rontja az alkotói képességeket és jelentősen csökkenti az alkotások művészi színvonalát. Ezt bizonyítja a Hárdi István által kifejlesztett dinamikus rajzvizsgálat módszer is, aminek alapján Hárdi prof. kijelenti, hogy „…a károsító hatás (a betegség) a személyiség és az alkotókészség elszegényedésével, illetve kiürülésével jár, párhuzamosan az ábrázoló impulzusok megfogyásával....A sorozatos rajzokon jól követhető, hogy a korfolyamat hogyan teszi tönkre a tehetséget.