Pszichiátriai betegek és az alkotás
Az ember legősibb, legmélyebb kifejezési módja a nyelv kialakulása mellett az alkotótevékenység. Az átlagember veleszületett és később tanult készségein túl egyes személyek olyan alkotótehetséggel bírnak, ami megkülönbözteti őket a többségtől. Régi megfigyelés, hogy a művészek általában „érzékenyebbek” az átlagosnál. Ma már kutatásokkal tudjuk bizonyítani, hogy a művészek között a lelki betegségben szenvedők aránya magasabb az átlagpopulációhoz képest (Ludwig AM., 1994.) A pszichiátriai betegséggel élő személyek körében végzett vizsgálatok szerint a betegek gyakran használják az alkotó tevékenységet érzéseik, belső világuk megjelenítésére (Czeizel, 1997). A művészek és a pszichiátriai betegek közös adottsága, hogy másként látják a világot. A mentális betegséggel élők az alkotó tevékenységen keresztül jobban ki tudják fejezni gondolataikat, érzelmeiket, mint a hagyományos kommunikációs módokon. Műveik által képesek megmutatni nemcsak pillanatnyi érzelmeiket, hanem belső világukat, gondolataikat és félelmeiket is. Alkotásaik a betegség klinikai jeleit is gyakran magukon viselik, ezáltal rejtélyes érzelemviláguk és világfelfogásuk érthetőbbé válik, ami akár gyógyulásuk, gyógyításuk kulcsa is lehet (Hárdi, 2007). A pszichiátriai betegek művei már korán széles körű érdeklődést keltettek. A képek eredetisége, stílusa, a szenvedő ember élményvilágának, hallucinációinak, látomásainak, kóros gondolatainak közlése, azoknak különös módjai megragadták a szemlélőket.
A XX. század első felében több szkizofréniakutatás eredményeként úgy tűnt, hogy a szkizofrénia betegség és a magas színvonalú alkotói képesség között összefüggés létezik. Az utóbbi évtizedek kutatásai viszont azt erősítették meg, hogy az alkotóképesség – beleértve a művészi hajlamot is – a bipoláris (mániás-depressziós) betegséggel jár inkább együtt (Andreasen, 1987).
A kreativitás és a pszichés zavarok összefüggésének témájában az eddigi legátfogóbb kutatást Post végezte, aki XIX.–XX. században élt kiemelkedő személyiségeket tanulmányozott retrospektív módon. A szerző legfontosabb eredményének azt tekinti, hogy az alkalmazott kutatási módszerrel kiderült, hogy a megvizsgált alkotók 60 százalékának volt élete során valamilyen jelentős vagy súlyos pszichés zavara. Ezek a zavarok a legkisebb mértékben a tudósok között (például: Darwin, Mendel, Bohr, Röntgen), míg legnagyobb arányban az írók között (például: Gogol, Ibsen, Joyce, Hemingway, Tolsztoj) fordultak elő. A teljes mintában a szkizofrénia gyakorisága 2 százaléknál alacsonyabb volt, viszont a depresszió, illetve mániásdepresszió a legnagyobb arányban előforduló pszichiátriai zavarnak bizonyult. Jelentős volt még a szorongásos zavar és az alkoholizmus aránya a vizsgált híres emberek között. Az is kiderült, hogy a lelki betegségben szenvedő művészek gyakran visszautasítják vagy elszabotálják az orvosi gyógykezelést, mivel úgy gondolják, hogy a kezelés nemcsak betegségüket, de alkotóképességüket is visszafogja. A valóság viszont az, hogy az aktív súlyos betegségi fázisban, illetve a betegség hosszú, elhúzódó fennállása során jelentősen csökken a kreativitás és művészi alkotóképesség (Hárdi, 1984). Kétségtelen, hogy a pszichiátriai betegség elősegíti a kreatív életpálya megvalósulását, de önmagában csak maga a betegség (vagy az arra hajlamosító személyiség) soha nem vezethet el a kreativitás megvalósulásához, mert ehhez feltétlenül szükséges a kellő intellektus, szorgalom, kitartás és a megfelelő családi-társadalmi környezet.
A. F. Browne skót orvos volt az első, aki pácienseinek terápiás célból megteremtette az alkotás lehetőségét, és biztatta őket, hogy vegyenek részt színházi, zenei előadásokon, írjanak verseket, színdarabokat, rajzoljanak és fessenek. A művészetterápia napjainkig fontos részét képezi a pszichiátriai betegségek gyógyításának. Célja, a személynek és a személyiségnek a művészet eszközeivel való támogatása, erősítése, kibontakoztatása, fejlesztése, valamint a betegek traumáinak, belső konfliktusainak felszínre hozása és feloldása, a személyes én-élmények megélése a kreatív folyamat és a művészet segítségével (Kiss, 2014). Az alkotási folyamatnak már önmagában gyógyító hatása lehet, a képek tartalmának megbeszélése pedig módot nyújt a pácienseknek a belső érzéseik felismerésére és az azoktól való elhatárolódásra. A rajzok, festmények nem esnek az emlékezethamisítás áldozatául; a pszichoterápia alatt változatlan formában újra felidézhetők. A művészi alkotási folyamat kreatív energia felszabadulásával jár, így a pszichoterápiában való alkalmazása a páciens sokkal közvetlenebb részvételét teszi lehetővé, mintha csak verbális terápiában vennének részt.
Forrás:
http://www.magyar-muveszet.hu/upload/userfiles/2/publications/202001/pdf/MM2018_1belivek_14_simon.pdf