Pszichiátriai betegek és az alkotás

A XIX. század végétől nemcsak a művészek alkotásait kezdték művészeti, esztétikai szempontoktól eltérő módon, lélektani, patológiai ismérvek alapján vizsgálni, hanem a betegek alkotásainak elemzésekor is háttérbe szorult a patológiás elem és előtérbe kerültek a művészeti szempontok. Ez új dimenziót jelentett műveik értékelésében. A művészettörténészek elismerték, hogy a művészetben használt kritériumok – a stílus, a vonal, a kompozíció, a kontrasztok, az egyensúly és a színek – alkalmazhatók a betegek alkotásainak vizsgálatára még akkor is, ha az alkotásnak a művészet szempontjából esetlegesen nincs jelentős esztétikai vonzereje, értéke.

Jakab Irén szerint jelentős különbség a betegek és a művészek között az általuk alkotott figurákhoz való viszonyukban van. Amíg „egyes modern festők a kezüket az érzelmek által hagyják irányítani, és csak később látják, hogy mivé válik alkotásuk” addig a pszichiátriai betegek gyakran élő személyekként kezelik az általuk alkotott figurákat, illetve teljesen függetlenítik magukat az alkotástól, „az irányítást gyakran a festett tárgynak adja át, és úgy vár az üzenetre, mint az általa alkotott személy rabszolgája.”

A betegségek önállóan nem okoznak alkotói zsenialitást, sőt a kórképek aktív fázisai illetve a betegség hosszas fennállása rontja az alkotói képességeket és jelentősen csökkenti az alkotások művészi színvonalát.

A pszichiátriai betegség (elsősorban a mániás-depressziós betegség) elősegíti a kreatív életpálya megvalósulását, de önmagában maga a betegség (vagy az arra hajlamosító személyiség) soha nem vezethet el a kreativitás megvalósulásához, mert ehhez feltétlenül szükséges a kellő intellektus, szorgalom, kitartás és a megfelelő családi-társadalmi környezet.